Nem tudom, te hogy vagy vele – de én sosem sokat gondolkodtam az alvási pozíciómon. Csak lefekszel, valahogy kényelmesen, aztán elalszol. Vagy nem, attól függően, mennyire stresszes volt a napod. De egy ponton észrevettem, hogy általában ugyanabban a pozícióban alszom – összegömbölyödve, mint egy croissant, karjaidat a párna alá dugodva, lábaidat behúzva. És hirtelen megkérdeztem magamtól: Mit is mond ez valójában rólam? Csak nekem kényelmes? Vagy ennél többről van szó?
Aztán elkezdtem megfigyelni. Magamat. A társamat. A barátaimat, amikor elaludtak a kanapén. És minél többet gondolkoztam rajta, annál világosabbá vált: az alvásmódunknak sokkal több köze van a belső világunkhoz, mint gondolnánk. Nemcsak a fizikai kényelemhez – hanem az életünkhöz. Az energiánkhoz. A kimerültségünkhöz. Talán még a lustaságunkhoz is. Vagy ahhoz a tényhez, hogy egyszerűen túl sokat csinálunk.
Azt olvastam, hogy Japánban az emberek az alvási pozícióikat a mindennapi életükkel kötik össze – vagyis a test alvás közben azt fejezi ki, amit a lélek hordoz. Kissé ezoterikusan hangzik? Talán. De valahogy logikus is. A testünk semmit sem felejt. És amikor végre elengedjük éjszaka, megmutatja, mit nem mondtunk ki napközben.
Így hát elkezdtem írni. Alvási pozíciókról. És arról, hogy mit jelenthetnek. Tudományosan nem bizonyított. Nincsenek tanulmányok vagy statisztikák. Csak a való életből vett információk. Megfigyelések, érzések, sőt néha még elszenvedések is.
Mint az a feszes, összegömbölyödött testtartás – szinte mint egy sündisznó. Ezt jól ismerem. És a legtöbb ember, aki így alszik, egyáltalán nem lusta. Gyakran kimerültek, túlterheltek, és folyamatosan próbálnak mindent jól csinálni. A felelősségüket úgy cipelik, mint egy hátizsákot – még álmukban is. Van egy barátnőm, aki mindig így alszik. Ha nappal látod, mindig „tüzel”. Mindent megszervez, emlékszik a születésnapokra, mindenkinek segít. De amikor végre megnyugszik, teljesen visszahúzódik önmagába. A teste védekező üzemmódba kapcsol. Nem lusta. Csak fáradt attól, hogy annyit adott.
Vagy az a srác, aki hanyatt alszik, karjai mellett, lábai egyenesen – mint egy katona. Egyszer jártam valakivel, aki hasonló volt. Nagyon ambiciózus, rendkívül strukturált volt, mindig tartotta a napirendjét. És még álmában is kissé „feszült” maradt. Mindig készen állt felébredni, ha történt valami. Nem hiszem, hogy valaha is igazán elengedte volna magát. Számára az alvás csak egy eszköz volt a cél eléréséhez – feltöltődni, de hatékonnyá tenni.Aztán vannak olyanok is, akik teljesen kinyújtózva alszanak, mint egy tengeri csillag – karjukat és lábukat széttárva, az egész ágy az övék. Gyakran tűnnek a világ legnyugodtabb embereinek. Szabadok, nyitottak, tele élettel. De tudod mit? Néha ennél több van a háttérben. Talán azért keresik ezt a teret, mert hiányzik nekik a mindennapi életben. Talán alvás közben „elveszik” azt, amit napközben nem kapnak meg. Szabadságot. Teret a légzéshez. Egy kis önkontrollt.
Lenyűgözőnek találom, hogy mennyi mindent láthat az ember, ha igazán odafigyel. És azt hiszem, sok ember, akit „lustának” bélyegeznek, egyszerűen csak kimerült. Attól, hogy nem működnek. Attól, hogy nem felelnek meg az elvárásoknak. Attól, hogy soha nem érzik magukat elég jól. Az alvás az egyetlen hely, ahol senki sem kér tőled semmit. És ahogy ott fekszel, az többet árulhat el, mint gondolnád.
Láttam már olyan embereket is, akik pajzsként alszanak – félig hason, félig oldalt, az egyik lábukat behúzva, a másikat kinyújtva. Gyakran tűnnek harcosoknak. Mintha nem igazán mernének elengedni. Alszanak, de csak félig. Az egyik szemük éber. Az egyik fülük nyitva. Készen állnak felugrani. A gyerekekért. A munka miatt. A beteg anya miatt. Azok az emberek, akik így alszanak, ritkán lusták. Valószínűbb, hogy túlterheltek. És talán túl büszkék ahhoz, hogy beismerjék.
Emlékszem egy idős asszonyra is, aki egy idősek otthonában élt. Mindig a jobb oldalán aludt, mozdulatlanul, mindkét kezét az arca alá téve. Mint egy gyerek. Azt mondták róla, hogy lusta, mert már nem akart segíteni a ház körül. De akik ismerték, megértették: egész életében dolgozott. A kezei durvák voltak a takarítástól, a cipeléstől, az élettől. Az alvása nem lustaság volt – béke. Végre megszűnt a kötelezettség.
Aztán vannak olyanok, akik egész éjjel forgolódnak. Hátra, oldalra, hasra, háttal egymásnak. Egyetlen testhelyzet sem kényelmes. Egyetlen hely sem biztonságos. Én is voltam már így. Egy olyan időszakban, amikor túl sokat akartam egyszerre. Nem tudtam kikapcsolni. Az agyam egy körhinta volt. Nem voltam lusta – épp ellenkezőleg. Túlhevültem. Túlcsordultam. A testem pihenést keresett, de nem talált.
Gyakran gondolok arra, milyen szigorúak vagyunk magunkkal. Milyen gyorsan vádoljuk magunkat lustasággal, amikor egyszerűen üresek vagyunk. És mennyire ünnepeljük a produktivitást, még akkor is, ha az összetör minket. Talán jobban kellene figyelnünk az alvásunkra. Arra, hogy mit mond a testünk, amikor végre abbahagyjuk a gondolkodást. Mert az nem hazudik.
Most már másképp alszom. Megtanultam elengedni. Nem tökéletesen. Nem minden este. De dolgozom rajta. És az alvást már nem luxusnak vagy gyengeségnek tekintem. Hanem az egészségem részének. Egy önmagammal folytatott beszélgetésnek. A testem beszél hozzám – az éjszaka csendjében. És amikor figyelek, megértem, hogy valójában hogyan is vagyok.Vitaminok és táplálékkiegészítők vásárlása
Szóval igen – ha azon tűnődsz, hogy azért vagy-e lusta, mert délben álmosnak érzed magad, vagy mert nem akarsz felkelni reggel, vagy mert este csak arra vágysz, hogy felmássz a kanapéra – nézd meg, hogyan alszol. Talán nincs szükséged több fegyelemre. Talán több együttérzésre. Több melegségre. Több pihenésre.
És ha szégyelled magad, mert „túl sokat” alszol – gondold át, hogy a tested vajon egyszerűen csak behozza-e azt, amit túl sokáig megtagadtál tőle. Ismerek olyan embereket, akik hétvégén 12 órát alszanak. És még nevetnek is rajtuk emiatt. De ki tudja, mennyit adnak hétköznap? Az alvás nem a gyengeség jele. Néha ez az egyetlen módja annak, hogy a tested életben maradjon.
Bárcsak abbahagynánk az alvás megítélését. Lusta, szorgalmas, hatékony, haszontalan – ezek mind olyan szavak, amelyek nem adják vissza igazán. Mindenki másképp alszik. Mindenkinek másra van szüksége. És a testtartásunk talán több, mint egy testtartás. Talán egy üzenet. Tőlünk önmagunknak.
Ha jobban meg akarod érteni önmagad, kezdd az alvási pozícióddal. Lehet, hogy egyáltalán nem vagy lusta. Lehet, hogy csak túl sokat cipeltél. Túl sokáig. És most egyszerűen csak keresel egy helyet, ahol végre elengedheted.
És legközelebb, amikor felébredsz valaki mellett – szánj egy pillanatot arra, mielőtt ítélkezel. Talán nem egy lustálkodó fekszik ott. Hanem egy csendes harcos. Valaki, aki éjszaka próbálja elviselni azt, ami nappal túl sok volt. És talán – csak talán – ebben is felismerjük magunkat.
Mert az alvás nem a nap vége. Az alvás a belső világunk tükre. És néha az, ahogyan ott fekszünk, többet mond ezer szónál.
ADVERTISEMENT
